Már pár napja
április volt (pontosabban hétfő óta), így úgy gondoltam, hogy most már
véglegesen is összeszedhetném a jövő héten tartandó Holmes Chapel-i napokon
eléneklendő dalok listáját.
Még aznap, szerdán
felhívott Mary, a főszervező, hogy egyeztessük az időpontokat. Csütörtökön
kezdődnek a programok és egészen szombatig tart majd. Végül abban maradtunk,
hogy pénteken hat órától hét óráig van egy blokkom. Ez pont tökéletes, mivel
ekkor vannak a legtöbben. Ezért a szerdámat és a csütörtökömet nagyrészt arra
szántam, hogy elmentem Michael-hez, akinek van egy otthoni stúdiója, hogy újabb
feldolgozásokat és persze saját szerzeményeket vegyünk fel. Michael csinálta az
eddigi videóimat is, amik kint vannak a Youtube csatornámon. Ezenkívül segített
szórólapot is csinálni, amiben népszerűsítettük a zenémet. Elég profi módon
összehoztuk mindössze két nap alatt. Michael szinte rögtön meg is vágta a
hanganyagot, videoklip természetesen nincs hozzá, de még így is jó lett
szerintem.
A két nap alatt
persze próbáltam a lehető legjobban kizárni a külvilágot, mert Anthony
rendkívül sokszor hívogatott, én azonban nem tudtam hogyan rázzam le őt. Ezért
jókedvet vágva a dologhoz lelkiismeretesen visszahívtam őt, pedig egyáltalán
nem akartam már vele beszélni. Az állandó hívogatása és szinte már zaklatása,
annyira megfojtott, hogy egyszerűen csak ki akartam őt törölni mindenhonnan.
Harry pedig nem
nagyon mutatkozott. Egyszer láttam őt közelről, amikor szombat este, elég későn
értem haza Michael-től, ő pedig éppen akkor ment haza tőlünk.
- Ó, bocsi- hőköltem
hátra, amikor ki akartam vágni az ajtót, viszont egyenesen orrba találtam vele
őt.
- Semmi gáz- fogta
az orrát- Vérzik?
- Nem- vizsgáltam
meg alaposabban- Ne haragudj.
Majd szó nélkül
kikerülve engem elviharzott. Én pedig csak álltam ott, földbe gyökerezett
lábakkal, majd Joey jött oda hozzám.
- Gyere hugica-
mondta, majd becsukta mögöttem az ajtót. Nem mondott semmit, de biztos, hogy
haragudott rám még a Harry-s ügy miatt, amiért nem is tudtam ráneheztelni. Én
is haragudtam magamra is, meg Harry-re is egy kicsit.
Péntek reggel
teljesen normális 21 (lassan 22) évesként ébredtem, aztán a nyakamba szakadt
egy csomó minden. Anyu megkért, hogy menjek el a boltba bevásárolni. Amivel még
nem is lenne gond, de apu felajánlotta, hogy elkísér. Amivel szintén nem volt
semmi probléma, de még nem tudtam kitalálni, hogy most milyen is a
kapcsolatunk. Így hát elfogadtam és együtt ültünk be délelőtt apu fekete
kocsijába. A kínos csendnek hamar véget vetett a rádióban felcsendülő History
című dal, a One Direction-től. Hitetlenkedve átkapcsoltam egy másik adóra.
- Mesélj kincsem-
mondta apu.
- Mit meséljek?-
értetlenkedtem, pedig pontosan tudtam, hogy mire érti.
- Haroldról. Miért
kapcsoltad át ezt a számot? Mi van most veletek?
- Nem szeretem ezt a
számot és nem érdekel mi van velünk- rántottam meg a vállam, már túl gyanúsan.
- Nem áll neked jól
a jéghercegnő szerep, kincsem- mosolygott apu, belőlem meg kiszakadt egyszerre
minden, ami pár napja már felőrölt belülről. Apu pedig bólogatva hallgatott.
Mindent elmondtam neki, amit csak lehetett. Muszáj volt végre kiadnom magamból
és apa jó hallgatóságnak bizonyult. Habár néha ciccegett, néha pedig alig bírta
visszatartani a kuncogását, megértő volt és még tanácsot is próbált adni.
- Kincsem. Te
megpróbáltál mindent. Énekeltél neki, ő pedig azt mondta, hogy tutira elmegy
Los Angelesbe. Innentől kezdve rajta áll, hogy mi a fontosabb neki. Ha LA-t
választja, akkor így járt. Soha nem fogja megtudni, hogy miből maradt ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése