2016. június 29., szerda

7 || Who do you think I am?


- És ezt mégis mikor döntötted el, Ann?- kérdezte anya, miután majdnem megfulladt a torkán akadt sütitől.
- Király, enyém lesz a szobád- csillant fel Joe szeme.
- Hát ez nagyszerű, hogy mégis megpróbálod- mosolygott kedvesen Anne.
- Pont London? Nem túl nagy egy ilyen kisvárosi lánynak?- kérdezte flegmán Harold.
- Nos. Nem olyan régen döntöttem el. Nem, Joey, biztos, hogy nem lesz a tied a szobám. Köszönöm Anne a bíztatást. És nyugodj meg Harold. Nem lesz túl nagy- vetettem rá egy lesajnáló pillantást. A tervem miszerint kissé bunkó leszek vele, működni látszott, persze csak azért, mert ő is ehhez folyamodott, így könnyebb volt lenézni őt. Bármennyire is úgy éreztem, hogy valami szorongatja a mellkasomat és bármelyik pillanatban kitörhet belőlem a sírás.
- Harold? Te komolyan azt mondtad, hogy Harold?- pukkadozott a nevetéstől Joe, mire értetlenkedő pillantásokkal reagáltam rá, jelezve, hogy nem értem ezen miért kell fennakadni.
- Ezer éve nem hívtak már Harold-nak- választ azonban a név tulajdonosától kaptam.
- És?- emeltem fel picit a hangom- Akkor most én is hívjalak Hazza-nak, mint ahogy az összes barátod teszi? Esetleg ne csókoljak kezet?
Hirtelen olyan mértékű düh áradt szét bennem, hogy képes lettem volna beverni mind Joey, mind Harry képét.
- Mi lenne, ha mennénk vacsorázni?- szólt Anne még mielőtt elfajulhattak volna a dolgok. Mindannyian egy emberként pattantunk fel és az étkező felé igyekeztünk. Mielőtt átléptem volna a küszöbön, Joe elém lépett, így majdnem elestem és ráadásul utolsóként értem be az ebédlőbe, ezért már csak egy hely maradt. Rob és Harry között.

Miközben ettünk anya egyszer sem hozta fel témaként Londont, aminek szívből örültem, de tudtam, hogy otthon még végig kell őt hallgatnom. Helyette Harold nagyon sokat mesélt az elmúlt 6 évéről, de én tudtam, hogy ez csak egy töredéke mindannak, ami történt vele. Anne-n végig látszott a nem titkolt büszke pillantás, mialatt Harry beszélt. Ugyanezt éreztem Rob-on is, aki hiába „csak” a mostoha apja nagyon szereti Harry-t. Anyu is áhítattal hallgatta, nem beszélve Joey-ról, aki a beszélgetés során többször is gyilkos tekintettel méregetett.
Már éppen a desszertet kanalaztuk, ami tiramisu volt amikor megéreztem egy hideg kezet a combomon. Óvatosan jobbra pillantottam. Mellettem Harold csak a szeme sarkából nézett rám rezzenéstelen arccal. Gondoltam én is felveszem a póker arcomat, ezért próbáltam a remegésemet is a minimumra csökkenteni.
- Harry, szívem- szólt Anne, miután befaltuk a tiramisu-t is- Szeretnétek felmenni?
- Menjünk- paskolta meg a combom Harold.
- Ja, gyere Haz- a bátyám még csak egy pillantást sem pazarolt rám.
- Te nem jösz, Ann? Vagy hallgatni akarod az öregeket?- huncut nézése teljesen megbabonázott, így csak egyet bólintottam és megindultam a fiúk után.
Mivel ők előre szaladtak, így én egyedül másztam fel a lépcsőn. A fordulóban azonban valaki elkapott és feldobott a vállára mire én elkezdtem sikítozni.
- Tegyélletegyélletegyélle- levegővétel nélkül kiabáltam és ütöttem a hátát a bátyámnak.
- Rossz kislány voltál, Annie- mély hangja bejárta a szobát, ahová időközben beértünk. Persze Harry-nek sokkal mélyebb, érdesebb és kellemesebb hangja van, de azért a bátyám is szépen mutált.
Ledobott az ágyra, ami nagyon puha és kényelmes volt, ezért ha nem ilyen helyzetben lettem volna, valószínűleg el is tudtam volna benne aludni.
- Mit akartok velem csinálni?- nyöszörögtem miközben megéreztem felettem egy testet. Illatáról bárhol felismertem volna, még így is, hogy nem láttam őt, mert a szoba teljes sötétségben úszott.

2016. június 26., vasárnap

6 || I've tried playing it cool


Anya kopogott be az ajtón, Joe-val mögötte álltunk és vártunk. Robert, Anne férje nyitotta ki és mosolyogva fogadott minket. Belépve a házba megcsapott a finom sült csirke illata, amitől azonnal éhes lettem. Mikor levettük a cipőnket már elénk is jöttek a többiek. Anne és Harold.
- Sziasztok- üdvözölt Harry mosolygósan. Zöld szeme lyukat vájt a testembe, amikor a többieket néztem, miközben köszöntötték egymást. Direkt kerültem a szemkontaktust vele, csak azzal nem számoltam, hogy bizony egy puszit is kikönyörögnek tőlem.
Esetlenül léptem elé, ő azonban határozottan átölelt és nyomott egy puszit az arcomra. Mélyen beszívtam a tipikus Harry-illatot, ami az évek során úgy tűnik semmit sem változott.
Arca kissé beesett volt, de mégis így is jól nézett ki. A haja hullámokban omlott a vállára. Legszívesebben beletúrtam volna. Egy pálmafás rövidujjú inget és egy fekete térdig érő nadrágot viselt.
- Menjünk be- terelt be minket Anne a nappaliba.
A szülők a nagy kanapéra ültek, Harry és Joey egy kétszemélyes heverőn foglaltak helyet, én pedig egy fotelra dobtam le magam.
A szoba közepén egy dohányzóasztalon mindenféle sütik voltak. Anyu letette oda az elkészült muffinokat is. Mindenki jóízűen evett ezekből, az én torkomon azonban alig tudtam leerőszakolni egy muffint. A gyomrom ököl méretűre csökkent, aminek következtében semmi nem ment le, pedig Anne igazán kitett magáért, nagyon jól néztek ki a sütik.
- Hogy vagy, Harry?- bombázta anyu kérdésekkel- Minden rendben? Meddig maradsz?
- Jól vagyok köszönöm- Harry mély, érdes hangjától egész testemben megremegtem- Minden a legnagyobb rendben van. Még nem tudom, egy pár hónapot itt szeretnék tölteni, de majd néha-néha el kell mennem napokra. Ki szeretném pihenni ezt az egészet.
- És milyen az az élet? Hogyan tovább, Hazza?- kérdezte Joey.
- Klassz. Mármint vannak nehéz időszakok, persze azért zavar, amikor már csak a boltba sem tudtam normálisan lemenni, de szeretek énekelni. Most 18 hónapos szünet van a One Direction-nál ugye, az elejét mindenféleképpen itthon szeretném tölteni, de utána már vannak terveim.
- És milyen tervek?- csapott le rá Joe, mire anya csak egy rosszalló pillantást küldött felé- Most mi van? Már meg sem kérdezhetem régi jó haveromat arról, hogy mit akar csinálni a jövőben?- háborodott fel a bátyám.
- De és semmi baj- mosolygott Harry- Válaszolok rá. Lehet, hogy kiadom a saját lemezem. Még természetesen fel kell venni a dalokat, de szeretné magam kipróbálni másféle műfajokban is. Ezenkívül több filmes megkeresést is kaptam és őszintén, szívesen szerepelnék bennük. Most egyelőre ennyi. És veletek mi van? Mit csinálsz, Joey?
- Hát nekem most nincs állandó munkám. Egyszer- kétszer besegítek, néhány helyen, de még nem találtam meg az álommunkahelyem- mondta Joe.
Erre én felhorkantam és meggondolatlanul szóltam bele a beszélgetésbe.
- Ezzel Joey azt akarja mondani, hogy lusta, mint a dög és semmit nem csinál egész nap, csak xbox-ozik meg alszik- nyújtottam ki a bátyámra a nyelvem.
- És te mit csinálsz?- kérdezte Harold tőlem.
- Én pincérkedek a Mandeville-ben.
- Nem mentél egyetemre?- kerekedett el a szeme.
- Nem.
- És azóta itt vagy?- firtatta tovább a kissé kényes témát számomra- Nem akarsz elköltözni?
- Ami azt illeti, de. Augusztusban megyek Londonba.

Kijelentésemet értetlen pillantások, félrenyelt sütik és horkantások követték.

2016. június 25., szombat

5 || I leave my heart open but it stays right here empty for days


- Még mindig nem értem miért vagy kiakadva, Ann- sóhajtott egy nagyot Diana a telefonba, miután elmeséltem neki az egész sztorit. Éppen a boltba voltam és a tészták között keresgéltem.
- Diana. Hát tényleg nem érted? Szerelmes voltam a gyerekbe.
- Nekem nem úgy tűnik, hogy csak voltál, szívem. Szerintem te még mindig szereted.
- Nem ez hülyeség. Biztos megváltozott- bizonygattam, leginkább magamnak, mert a vonal túlsó feléről halk kuncogást hallottam- Ne nevess. Könyörgöm.
- Jól van, na. Szerintem ne parázz rá. Majd jön, aminek jönnie kell. Viszont most le kell tennem. Majd beszélünk. Puszi. Hajrá- hadarta a barátnőm majd meg is szakította a hívást.
Hát akkor oké. Köszi.

Hazaérve Joey a nappaliban xbox-ozott, anyu pedig olvasott.
- Na hát hazaértél?- ugrott fel anya amikor meglátott és már neki is állt a muffinok elkészítésének.
A szobámba menekültem még mielőtt befoghatott volna, hogy segítsek neki. Soha nem szerettem a konyhai tevékenységeket. Alap dolgokat meg tudok csinálni, de magamtól soha nem álltam neki főzőcskézni. Nem az a baj, hogy béna vagyok, hanem hogy lusta. De nagyon. Így ez, mint hobbi még csak fel sem merülhetett nálam.

Rendet raktam és pakolgattam a birodalmamban. Mindig is imádtam ezt a szobát. Jó a fekvése, napos; egy kertre és egy a szomszéd házra néző ablakkal. Amikor kisebbek voltunk Joe-val sokat veszekedtünk azon, hogy kié legyen ez a szoba, mivel ő nagyon jóba volt Harry-vel azt akarta, hogy ő lakjon itt, mert ugye át lehet látni a két szobába. Harry-vel egyszer még egy üzenő-kötelet is kifeszítettünk és azon küldtünk egymásnak gumicukrot meg kis üzeneteket. Joey ezért mindig is irigykedett rám.

A falak telis-tele vannak képekkel, amik mindig mosolyt csalnak az arcomra. Régen még énekesek és bandák posztereit is kiragasztottam, de már egy pár éve visszavettem őket, mert már kissé cikinek éreztem.

A szoba fő eleme a hatalmas ágyam, amin mindig rengeteg díszpárna van. Ez a kedvenc részem az egész házban. Van egy olvasósarok is, ahol található a könyvespolcom is, azon pedig a sok-sok könyv, amiket az évek alatt gyűjtöttem. Az íróasztalomon általában káosz uralkodik, mert mindig oda dobálom az éppen nem használt dolgaimat. Ezek a fontosabb részek a szobámban. Az elmúlt évek során nem változott már olyan sokat. Leginkább a képek és a növények cserélődnek. A képek azért, mert mindig készülnek újak, de persze található egy-két nagyon régi, viszont szeretem nézegetni az újabbakat is. A növények pedig azért, mert a vágott virágok viszonylag hamar hervadnak el. Van néhány kaktuszom is, amiket még öt éve neveztem el Nancy; Dancy és Lancy nevekre hallgatnak.

- Édesem kezdj készülődni, nemsokára indulunk- kopogott be anyu mosolygósan, mire csak egy erőtlen nyöszörgést kapott válaszként, ugyanis semmi kedvem nem volt Harold előtt mutatkozni. Azonban mivel megígértem és amúgy is nagyon szeretem Anne-t nem tehetem meg, hogy ne menjek át, így kezdetét vette a ruha-mustra.
Fogalmam sem volt, hogy mégis mibe jelenjek meg gyerekkori szerelmem előtt, akivel már 6, azaz hat éve nem találkoztam. Végül félórás vacillálás után eldöntöttem. A választásom nem esett másra, mint egy fekete ¾-es farmernadrágra és egy türkízkék blúzra, ami nagyon jól illik a vörös hajamhoz. 

Már csak túl kell élnem ezt a pár órát. Nem lesz túl nehéz, csak ne égessem le nagyon magam.

2016. június 23., csütörtök

4 || Someday, you’re gonna see the things that I see


A szobám ablakánál álltam. Már semmiféle mozgást nem lehetett érzékelni a környékünkön és mivel az én szobám az emeleten van, így mindent be lehetett látni. Csend volt. Jóleső csend. A szomszéd ház előtt leparkolt egy taxi. Anne odarohant hozzá és abban a pillanatban kinyílt az ajtó. És kilépett rajta Harry. Szorosan megölelte az édesanyját és kipakolt a kocsi csomagtartójából. Körbenézett és megakadt a szeme valamin, ami nagyon közel volt hozzám, nagyon nagyon közel volt hozzám. Azonnal elhúztam a függönyt. Nem, biztos nem látott meg. Ráugrottam az ágyamra és hagytam, hogy a sós könnycseppek égessék az arcomat.
Külsőleg nem sokat változott, talán csak az, hogy a haja lett nagyon hosszú. Soha nem tetszettek a hosszú hajú srácok, kivéve őt.
Azt hittem, hogy az új első találkozás nem fog ennyire megrémíteni, mégis már fél órája csak zokogtam az arcomat a párnába temetve. Aztán felültem, oldalra fordítottam a fejem és az ablakomon keresztül láttam, ahogy a szomszédban kinyílik egy ajtó. Harry szobája. Nem voltam elég gyors, ugyanis már az én ablakomat fürkészte karikás szemével. Intett egyet és ledőlt az ágyra. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy totál kiakadjak, így egy hatalmas lendülettel rántottam be a függönyömet. 

***

Reggel sem az ébresztőóra, sem a napfény, de még csak a madarak csicsergése sem ébresztett. Egyenesen anyám volt az, aki felvert legédesebb álmaim egyikéből. Nem, nem Harry-vel álmodtam. Biztos, hogy nem. Csak rosszul emlékszem rá. Nem.
- Ébresztő, szívem- húzta el a függönyömet könyörtelenül édesanyám, így az egész szobámat bejárta a semmivel össze nem téveszthető márciusi gyér napsütés. De még így is milyen gyönyörű volt.
- Mennyi az idő?- nyögtem az oldalamra visszafordulva.
- Kilenc óra van. Lassan fél 10- pillantott a karórájára.
- És minek kell nekem felkelnem fél tízkor, ha nincs meló?- kérdeztem enyhe hisztérikus hangsúllyal.
- Ma különleges nap lesz, életem- jelentette be csicsergő hangon anyu- Úgyhogy öltözz, mert boltba kell menned. Kérlek. A bátyádra semmit sem bízhatok- mérgelődött, de ugyanúgy vigyorogva libbent ki a szobámból.

Még pár percig forgolódtam az ágyamban aztán nagy nehezen feltápászkodtam és kezdetét vette egy újabb nap. A konyhába leérve finom illatok fogadtak. Anyu sürgött-forgott a lila színű kötényében, amit még egyszer mi vettünk neki apuval.
- Palacsinta- száguldott le mellettem Joe.
- Nyugi Joey- nevettem- Neked nem jut, mivel már így is pocakos vagy- nyújtottam rá a nyelvem.
- Biztos vagy benne Annie?- nézett rám tettetett bosszúsággal, majd felkapott és átvetett a vállán.
- Ne- sikítoztam- Tegyél le. Tegyél le. Szeretlek Joey. Légyszi.
- Joe tedd le a húgod, te pedig ne sikíts, mert beszakad a dobhártyám- szólt ránk anya.
- Na és mire ez a nagy jókedv?- léptünk mellé a bátyámmal és átkaroltuk őt, miközben megfordította a palacsintát.
- Ma együtt ebédelünk Annekkel.
- Mi?- emelte fel a hangját Joe- De már itthon van Haz, nem?
- Igen, igen. Tegnap éjjel érkezett. Megbeszéltük, hogy ma együtt eszünk, meg a délutánt is együtt töltjük. Hát nem nagyszerű- nézett rám anyu csillogó szemekkel.
- De, az- hazudtam. Ez totálisan nem nagyszerű. Ez szörnyű.

2016. június 22., szerda

3 || Who’s gonna be the first to say goodbye?


A pénteki munkanap után azt hiszem megérdemelten aludtam át a szombatot, mivel rekordmennyiségű ember jött aznap a Mandeville-be, ezáltal rekordmennyiségű embert kellett kiszolgálnom igencsak kevés időn belül.
Jó talán az enyhe túlzás, hogy átaludtam egy napot, de mondjuk úgy, hogy a mozgásomat eléggé korlátok közé szorítottam, a konyhán és a wc-n kívül nem igazán jártam máshol. Azonban így legalább át tudtam gondolni ezt az egész helyzetet, meg az érzéseimet. Lehetséges, hogy csak túlságosan sokat képzelek bele ebbe az egész helyzetbe. Mármint komolyan, mikor volt már az? 6 éve, azóta minden és mindenki megváltozott, köztük én is, hiába ragadtam le itt, attól még sokat komolyodtam. Ő pedig lehet, hogy igazi szupersztárként jön haza (már ha neki ez a haza) kicsiny városkánkba. Mindenesetre eldöntöttem, hogy távolságtartó leszek vele kapcsolatban.



Ez a hétvége nem csak erre volt jó, hanem arra is hogy átgondoljam az életemet és a céljaimat is. Így született meg a döntés, miszerint jövőre elköltözöm. Londonba. Egyedül. És boldog leszek. Igazán boldog.

A teraszunkon ültem a gitárommal és egy kottafüzettel. Mostanában ezzel is egyre gyakrabban foglalkozok. Szeretek írni már kiskorom óta. Négy éve azonban elkezdtem verseket és zeneszövegeket is írni és hatalmas örömömet lelem benne. A tavaszi Holmes Chapel-i napokon is szeretek fellépni.

4-5 éve kezdődött amikor a barátnőmmel, Diana-val kiálltunk a házunk elé énekelni és így próbáltunk pénzt keresni. Szegény Diana-nak nincs túl jó hangja, így neki inkább már azért fizettek, hogy maradjon csendbe. Én viszont tovább énekeltem és amellett, hogy megkerestünk magunknak pár fontot, kellő önbizalmat is összekapartam, így mikor megkértek, hogy énekeljek a Holmes Chapel-i napokon, szinte azonnal elvállaltam. Eleinte még csak feldolgozásokkal, majd később saját szerzeményekkel is próbálkoztam mind ott, mind az egyik kávézóba, ahol élő zenét kerestek. Nagyon élveztem csinálni, de amióta vége lett a giminek már csak a Chapel-i napokon énekelek közönség előtt.
Diana mindig is azt mondta, hogy meg kéne próbálnom az énekhangommal kezdeni valamit, mert szerinte nem kéne veszni hagyni egy ilyen szép hangot. Bevallom őszintén én is gondolkoztam már ezen, nem is egyszer.
Éppen azon gondolkoztam mi lenne akkor, ha Londonba valami feltörekedni készülő énekesként mennék el. Hátha találok valami kisebb pub-ot vagy ilyesmit és ott elénekelgetnék. Egy biztos most, hogy költözni akarok a nyár végén. Csak még nem tudom, hogy adjam be ezt anyuéknak.

Még mindig jegyzeteltem amikor megláttam a szomszédban egy ismerős alakot. Az alak kijött egyenesen a teraszunkra és leült mellém. A telefonját nézegette idegesen.
- Szia Anne- köszöntöttem vidáman, letettem magam mellé a gitárt és kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat.
- Félek- rágta az alsó ajkát folyamatosan Anne.
- Mégis mitől?- néztem rá hitetlenkedve- Haroldtól?
- Igen- fújta ki a levegőt- Olyan régen voltunk már ennyi időre együtt. Lehet, hogy nem is fogja magát jól érezni. Teljesen elhidegültünk egymástól. Ann. Mit tegyek?
- Legyél az, aki vagy, Anne- nyugtatgattam- Semmi baj nem lesz, hidd el. Ő még mindig a fiad, bármi is történt az elmúlt 6 évben. Hosszú és nehéz 6 év volt mindkettőtöknek, de attól még összetartoztok. Minden rendben lesz, Anne. Nyugi. Mikor jön pontosan?
- Nemsokára itt lesz.
- Akkor én bemegyek, jó?-megöleltem őt, összefogtam a cuccomat és bementem- Hajrá!

2 || Am I the only, only believer?



Március van. Az év egyik legszebb hónapja. Tényleg szeretem a márciust, ilyenkor általában már kezd jobb idő lenni, előjönnek a madarak, a fák rügyezni kezdenek. Minden az újjáéledésről szól.
Péntek reggel. A legrosszabb és egyben legjobb nap a héten. A legjobb, mert a héten már csak ma kell bemennem dolgozni; a legrosszabb, mert ilyenkor (főleg délután) rengetegen jönnek be hozzánk és olyankor sok a munka.
- Jó reggelt- köszöntem mikor kiléptem a bejárati ajtón Anne-nek és anyunak, akik szokásukhoz híven ma reggel is kint pletyiztek a teraszunkon.
- Szia Kicsim- nyomott egy puszit anya a homlokomra.
- Jó reggelt, Ann- mosolygott kedvesen Anne.
- Mi az aktuális téma?- érdeklődtem miközben elvettem egy almát az asztalról. Anyuék összenéztek majd ünnepélyesen bejelentette, hogy:
- Harry hazajön- anyu hangjában őszinte lelkesedést véltem felfedezni.
- Az klassz, de nemrég volt itt, nem?- pontosan január 29-én ment haza.
Csak egy éjszakára jött a szülinapja miatt. Évek óta nem jött haza a szülinapja alkalmából. Na nem mintha én a 6 év alatt bármikor személyesen találkoztam volna vele.
- De- bólogatott hevesen Anne- azonban most a One Direction szünetel egy ideig és most hazaköltözik. Nem lesz itthon végig, de most itt lesz pár hétig, hónapig.
A döbbenettől félrenyeltem az egyik alma darabot, így fulladoztam öt percen keresztül. Majd könnyes szemmel, de végre lenyugodtam és lement a falat is.
- Hogy mi?- kiáltottam pár perc fáziskéséssel- Vagyis. Khm. Ez nagyszerű. Most mennem kell.
Oké. Végül is nem kell bepánikolni, Ann. Maximum egyszer-kétszer összefutsz vele. De még csak nem is kell majd vele foglalkoznod. Néha látod majd, és? Nagy ügy. Ő már el is felejtett téged. Biztos lehetsz benne. Biztos. Tuti elfelejtett már. Valószínűleg a nevedet sem tudja már.

Ilyen gondolatokkal próbáltam magam nyugtatgatni, amitől természetesen csak még jobban felhergeltem magam.
Egyáltalán nem akartam emberekkel találkozni, ezért gyalog indultam el a Mandeville-be. Szerencsére így ilyen korán, reggel fél hétkor kevesen tartózkodtak az utcán. Inkább busszal mentek vagy kocsival. Egy-két ember sétált elszórtan.
- Jó reggelt, Ann- köszönt rám a főnököm felesége, Kath mire ránéztem- Te sírtál, szívem?
- Nem, Kath. Minden rendben van- erőltettem magamra egy halvány mosolyt. Szerencsére nem firtatta tovább a témát, mert megérkezett a férje, David.
- Szia Ann. Figyelj a jövő héten nem leszünk nyitva, mert el kell utaznunk Ausztráliába családi okok miatt. Nem biztos, hogy csak egy hetet maradunk, ez még kiderül, de majd hívunk, oké? Szóval vedd úgy, hogy jövő héten szabid van.
Na végre történik valami jó is ma- gondoltam.
Azonban az, hogy már a jövő hétről beszéltünk egyenlő volt azzal, hogy Harold mindjárt hazaér. Fogalmam sincs hogyan viszonyuljak hozzá. Anyu délelőtt azt mesélte, hogy Gemma is jön látogatóba, de ő csak később. Mi lesz még velem?

1 || You and me got a whole lot of history



A nevem Ann Smith, 22 leszek június 1-jén. Az Egyesült Királyságban élek, pontosabban Holmes Chapel-ben már 20 éve, a családommal. Anyu szakácsnő az egyik közeli étterembe, apu pedig Amerikában dolgozik, pontosabban az USA-ban már 6 éve. Van egy bátyám, aki most 24 éves, Joe. Én a Mandeville étteremben vagyok felszolgáló, ott ahol anyukám dolgozik. Joey pedig szerintem soha nem fog felnőni, rengeteget van itthon és csak alkalmi munkái vannak. Hát így éljük mi a látszólag tökéletes életünket, itt Holmes Chapel-ben. És hogy miért csak látszólag az?

Ez egy kis város, nagyjából mindenki ismer mindenkit, itt nem lehet csak úgy elbújni. Tényleg aranyos emberek élnek a környékünkön, de mostanában egyre többször érzem azt, hogy lépnem kéne. Imádom az itteni életet, de kevés. Mindig is az volt az álmom, hogy egyszer majd London-ban fogok élni. Eddig még nem jött össze, most pedig egyre inkább félek a váltástól.

A Holmes Chapel Comprehensive iskolában végeztem teljesen átlagos diákként. Jó tanuló voltam, de igazából soha nem merült fel bennem, hogy nekem egyetemre kéne mennem. Anyuék mondták, hogy menjek, de végül sehova sem adtam be a jelentkezésemet. A gimnáziumba nagyon szerettem járni, főleg a társaság miatt. Azóta -vagyis lassan már négy éve- a Mandeville-ben dolgozom.

Szabadidőmben olvasok, írok, zenét hallgatok és kertészkedek, ugyanis a kert magától nem lesz ilyen szép, anyu szinte sose csinálta, Joe-tól pedig az is nagy teljesítmény, ha egy követ arrébb rak. Szóval ilyen hétköznapi dolgokat szoktam csinálni.

Azonban van valami, amit kevesen tudnak. Harold Styles a szomszédom. Vagyis a családja. Ő maga ugyanis jelenleg nem tartózkodik ebben a városban. Igazából nem voltunk soha olyan szoros kapcsolatban, de sok közös emlékünk van.

Mielőtt Harry szülei, Anne és Des elváltak volna sokat játszottunk együtt, mert a szüleink nagyon jóba voltak (és vannak Anne-nel még mindig). Hét évesek voltunk és Anne bejelentette, hogy el kell költözniük Gemma és Harry, na meg persze mi is Joey-val nagyon szomorúak voltunk és nehéz is volt az elején a távolság, de megszoktuk. Joe-val csak évente emlegettük fel, elfelejtődött és csak egy szép emlék maradt belőle. 

Aztán éppen a 12. születésnapom után visszaköltöztek mellénk. Minden visszatért a régi kerékvágásba, viszont a bátyám és Harry egyre jobb barátok lettek, én pedig kezdtem elfelejtődni számukra. Gemma is inkább a korabeli lányokkal volt szívesebben, mert ő ekkor már 16-17 éves volt és a nagyobb korkülönbség nem találtuk igazán a közös hangot. Ettől függetlenül sokat voltam Joey-ékkal és hiába volt köztünk 4 év Gem-mel, együtt karácsonyoztunk, szülinapoztunk stb. Harry volt életem első szerelme, vele csókolóztam először.

Szilveszter volt. 13 évesek voltunk. Már csak pár másodperc maradt hátra 2003-ból amikor ajkait enyémnek tapasztotta. Minden megszűnt körülöttem és csak pár pillanattal (vagy perccel) később arra eszméltem fel, hogy mindenki kiabál körülöttünk, a tűzijátékok különböző színekben pompáznak az égen; én viszont csak Harold zöld szemét bámultam, ami az én barnámban veszett el. Akkor dőlt el véglegesen.
Visszavonhatatlanul beleszerettem Harold Edward Styles-ba.