A szobám ablakánál álltam. Már semmiféle mozgást nem lehetett érzékelni a környékünkön és mivel az én szobám az emeleten van, így mindent be lehetett látni. Csend volt. Jóleső csend. A szomszéd ház előtt leparkolt egy taxi. Anne odarohant hozzá és abban a pillanatban kinyílt az ajtó. És kilépett rajta Harry. Szorosan megölelte az édesanyját és kipakolt a kocsi csomagtartójából. Körbenézett és megakadt a szeme valamin, ami nagyon közel volt hozzám, nagyon nagyon közel volt hozzám. Azonnal elhúztam a függönyt. Nem, biztos nem látott meg. Ráugrottam az ágyamra és hagytam, hogy a sós könnycseppek égessék az arcomat.
Külsőleg nem sokat változott, talán csak az, hogy a haja lett nagyon hosszú. Soha nem tetszettek a hosszú hajú srácok, kivéve őt.
Azt hittem, hogy az új első találkozás nem fog ennyire megrémíteni, mégis már fél órája csak zokogtam az arcomat a párnába temetve. Aztán felültem, oldalra fordítottam a fejem és az ablakomon keresztül láttam, ahogy a szomszédban kinyílik egy ajtó. Harry szobája. Nem voltam elég gyors, ugyanis már az én ablakomat fürkészte karikás szemével. Intett egyet és ledőlt az ágyra. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy totál kiakadjak, így egy hatalmas lendülettel rántottam be a függönyömet.
***
Reggel sem az ébresztőóra, sem a napfény, de még csak a madarak csicsergése sem ébresztett. Egyenesen anyám volt az, aki felvert legédesebb álmaim egyikéből. Nem, nem Harry-vel álmodtam. Biztos, hogy nem. Csak rosszul emlékszem rá. Nem.
- Ébresztő, szívem- húzta el a függönyömet könyörtelenül édesanyám, így az egész szobámat bejárta a semmivel össze nem téveszthető márciusi gyér napsütés. De még így is milyen gyönyörű volt.
- Mennyi az idő?- nyögtem az oldalamra visszafordulva.
- Kilenc óra van. Lassan fél 10- pillantott a karórájára.
- És minek kell nekem felkelnem fél tízkor, ha nincs meló?- kérdeztem enyhe hisztérikus hangsúllyal.
- Ma különleges nap lesz, életem- jelentette be csicsergő hangon anyu- Úgyhogy öltözz, mert boltba kell menned. Kérlek. A bátyádra semmit sem bízhatok- mérgelődött, de ugyanúgy vigyorogva libbent ki a szobámból.
Még pár percig forgolódtam az ágyamban aztán nagy nehezen feltápászkodtam és kezdetét vette egy újabb nap. A konyhába leérve finom illatok fogadtak. Anyu sürgött-forgott a lila színű kötényében, amit még egyszer mi vettünk neki apuval.
- Palacsinta- száguldott le mellettem Joe.
- Nyugi Joey- nevettem- Neked nem jut, mivel már így is pocakos vagy- nyújtottam rá a nyelvem.
- Biztos vagy benne Annie?- nézett rám tettetett bosszúsággal, majd felkapott és átvetett a vállán.
- Ne- sikítoztam- Tegyél le. Tegyél le. Szeretlek Joey. Légyszi.
- Joe tedd le a húgod, te pedig ne sikíts, mert beszakad a dobhártyám- szólt ránk anya.
- Na és mire ez a nagy jókedv?- léptünk mellé a bátyámmal és átkaroltuk őt, miközben megfordította a palacsintát.
- Ma együtt ebédelünk Annekkel.
- Mi?- emelte fel a hangját Joe- De már itthon van Haz, nem?
- Igen, igen. Tegnap éjjel érkezett. Megbeszéltük, hogy ma együtt eszünk, meg a délutánt is együtt töltjük. Hát nem nagyszerű- nézett rám anyu csillogó szemekkel.
- De, az- hazudtam. Ez totálisan nem nagyszerű. Ez szörnyű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése