A szobámba felérve vigyorogva ugrottam azonnal az ágyamra és
hosszú percekig csak feküdtem ott a plafont bámulva és kuncogva. Azt hiszem,
hogy lassan kezd minden összeállni körülöttem.
Felvettek és énekelni fogok, így már nem
kell a Mandeville-ben dolgoznom, aminek külön örülök, mert hiába szerettem
odajárni. Azért annyira nem volt jó ott nekem. Mármint jó fej főnökeim voltak,
kijöttem a vendégekkel, de az nem az én világom volt.
Aztán most a Harry-s dolog is rendeződni
látszik. Nagyon örültem amikor megláttam őt a színpadon.
Az pedig, hogy a szüleink szó nélkül
elengedtek minket, elég furcsa volt, de boldog vagyok miatta, hogy megbíznak
bennem. Anyuék válása sem okoz már akkora gondot, azóta sokszor átgondoltam a
történteket és talán jobb is ez így. Nem mondom, hogy nem fog apu hiányozni és
az, hogy elvesz egy másik nőt több, mint megdöbbentő, de ha így boldogok
lesznek, akkor nem állhatok az útjukba. És apát, így is, úgy is keveset
láthatom, szóval ezzel sincs akkora baj.
Ami aggaszt az Joey. Mert egyrészt nagyon
kiakadt amikor Harry megfogta a kezem, amin még meg sem lepődök, elvégre én a
húga vagyok, Harry pedig a legjobb barátja. Akivel hamarosan elköltözik.
Ó te jó ég! Ha Harry is és Joey is
elköltözik akkor ki marad nekem?
Jó valószínűleg én is elmegyek Londonba,
de akkor is. És ha ők kitalálják, hogy már tavasszal mennek, akkor mi lesz
velem? És működni fog egyáltalán ez a távkapcsolat Harry-vel? Akar ő egyáltalán
valamit velem? Mármint biztos, hogy ezért jött most ide, nem?
A fejemben lévő gondolatmenetet muszáj volt valahogy
megállítanom, ezért felkaptam egy nagyobb méretű táskát és belepakoltam néhány
fontosnak vélt dolgot.
- Ahj Hazza- sóhajtott Joey a konyhában. Már összekészültem
éppen a lépcsőn értem le, amikor meghallottam, hogy a fiúk még mindig
beszélnek. Nem akartam közbeszólni, ezért leültem a lépcső alján és vártam. Meg
persze meghallottam néhány beszélgetésfoszlányt is.
- Ajánlom, hogy ne bántsd meg. Annyira naiv- mondta Joey.
- Eszem ágában sincs- ez Harry volt.
- Jó. Akkor menj, mindegy.
- Ne csináld már Jo. Egy nő miatt ne veszekedjünk.
- De ez a nő, a húgom. Nem tudnál róla lemondani?
- Lemondani? Mintha csak azt kérdeznéd meg, hogy kérek-e egy
pohár vizet, vagy sem.
- Sajnálom, de már ezért sem akartam, hogy régen
összejöjjetek. Mert én ezt nem akarom. Most mi lesz Los Angeles-szel?
- Nem tudom, haver. Menni akarok.
- És akkor mi lesz… Mindegy. Menj, Hazza. Hódítsd meg a
húgomat.
- Ó, őt már nem kell- nevetett- Már meg van hódítva.
- Ja igaz is- kuncogott Joey.
Szóval már meg vagyok hódítva, igaz?
És még így is menni akar?
- Te mégis mióta ülsz itt?- kérdezte Harry kizökkentve a
mérgelődésemből.
- Nem tudom- suttogtam elkerekedett szemekkel és könnyes
szemmel.
- Mennyit hallottál?- kérdezte nyugodt hangon. Bennem pedig
akkor tudatosult, hogy mi is történt.
- Eleget- pattantam fel és visszarohantam a szobámba. Jó
hangosan becsaptam az ajtómat és lerogytam a földre. A könnyeim
megállíthatatlanul folytak végig az arcomon.
- Ann- az ajtó túloldalán Harry kétségbeesett hangját
hallottam, aki már lassan öt perce könyörgött nekem- Beszéljük meg!
Bármilyen figyelmeztetés nélkül, csak dühhel vezérelve
kivágtam az ajtót és megálltam Harold előtt mellkasom előtt összefont karokkal.
- Mondd, Harold. Mondd, hogy mit beszéljünk meg.
- Hát ezt az egészet. Min akadtál ki?- smaragdzöld szemeit össze-vissza
kapkodta és idegesen rágta a szája szélét.
- Hogy mégis min akadtam ki? Azon, hogy így beszéltél rólam.
Igen, Harold. Lehet, hogy hisztisnek tűnök, de nem érdekel, mert megbántottál.
Rosszul esett az, amit mondtál rólam Joe-nak. És LA...
- Csak vicceltem.
- Nem volt vicces. Most menj el- a hangom ijesztően nyugodt
volt, nyoma sem maradt az előbbi feldúltságból.
- De, Ann, kérlek- betette a lábát, hogy még csak véletlenül
se tudjam becsukni az ajtót.
- Vedd el onnan a lábad, kérlek.
Harry egy szó nélkül elvette a jobb lábát, én pedig becsuktam
az ajtómat.
És egy darabig ki sem nyitom- gondoltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése