Lenyomtam a kilincset és beléptem a tágas előtérbe. Nyilvánvaló volt, hogy oda menekült és féltem, hogy túl zaklatott lesz, hiszen még az ajtót is nyitva hagyta. A kanapén feküdt, de érkezésemre felkapta a fejét.
- Nyitva maradt az ajtó- mondtam és próbáltam felmérni az állapotát. Nem akartam egyből belekezdeni a dolgokba.
Felült, beletúrt a hajába, amitől levegő után kellett kapnom majd megpaskolta maga mellett az ülést. Óvatosan indultam meg felé, számat vonallá préselve, nem akartam megmukkani. Az ölébe akartam pattani és a fülébe súgni, hogy mindent megoldunk együtt, de egyszerűen nem mertem, mert nem tudtam hogyan fog reagálni.
- Nem tudom, te hogy gondolod, de mindentől eltekintve Michaelnek nem volt beleszólása a dolgokba- kezdte szépen lassan. Látszott, hogy mennyire próbálja visszafogni magát.
- Igen, tudom. Miután te eljöttél megmondtam neki ezt és elküldtem.
Kicsit megugrott a szemöldöke, valószínűleg nem erre számított, amit nem is értek. Ismerhetne már annyira, hogy tudja, hogy nem hallgatok másokra Harry-vel kapcsolatban.
- Nekem el kell mennem a forgatásra. Ezt nem hagyhatom ki- közölte.
- Tudom- bólintottam- és támogatlak. Kibírjuk- mosolyodtam el talán kicsit túlbuzgón, azonban ő nem viszonozta.
- Erről akartam veled beszélni. Hogy szerintem tartsunk egy kis szünetet… Bizonytalan időre.
Bennem megfagyott minden és csak arra próbáltam koncentrálni, hogy ne sírjam el magam túl látványosan.
- Most ez komoly?- kérdeztem és legördült egy könnycsepp, ez nem jelentett túl jót.
- Ne sírj, Ann. Most szeretnék egyedül lenni.
A megalázottság keveredett bennem azzal a mérhetetlen fájdalommal, amit csak fokozott az, hogy tehetetlen voltam. Egy pillanaton belül elfogott a semmivel össze nem téveszthető sírógörcs.
Erőtlenül indultam meg a kijárat felé, ami az egyetlen biztonságot nyújtotta jelenleg.
Hát egy jelentettem neki. Megint. Megint elhagyott egy szó vagy bármilyen magyarázat nélkül. Soha többé nem fogok vele találkozni és ezt el is fogadom. Túlságosan is feltépné a sebeimet. A jövőm kattogtam, amíg elbotorkáltam haza, a szobám rejtekébe. Egyelőre annyi volt biztos benne, hogy amint lehet én megyek Londonba és már nem is akarok visszamenni énekelni.
Ahogy mentem az utcákon minden eddigi emlékem előjött és nem engedett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése